Külön utakon

 

 

Agrippa és Adelaida repülésből újra futásba váltott át, majd lépteik egyre lassultak, mígnem megálltak.

– Emlékeztek mit mondtunk róla ugye? – tátogta szinte hangtalanul Agrippa. – Csak csendben beszélhettek, repülni valószínűleg nem fogunk tudni, mert könnyen kiszúrhatnak minket. És le kellene szállnotok a hátunkról, mert nem akarom, hogy egy ág letaroljon bennetek.

– Próbáljatok meg olyan helyre lépni, ahol nincs avar. Ne zörögjetek vele! – folytatta Adelaida fojtott hangon.

Jake és Ariana bólintottak, majd ahogy a két szfinx hasra ereszkedett, lecsusszantak azokról – Ariana esetében némi segítséggel. Agrippa vezette a csapatot, mögötte Ariana bicegett Jake-re támaszkodva, utánuk Bajusz farkincája libegett ide-oda, mint valami antenna, s végül a sereghajtó Adelaida zárta a sort. Ahogy beléptek úgy érezték, mintha egy hangszigetelt szobába értek volna. Az erdő kizárt minden külvilági hangot. Se egy madár nem csiripelt, egy vakond nem túrta a földet, és egy rovar nem zümmögött körülöttük, ellentétben a sziget többi részével. Szinte fa fát ért, olyan közel álltak egymáshoz. Az aljnövényzet sűrű volt, szinte áthatolhatatlan – ami kicsit meglepőnek is tűnt, nem lévén fény. Az erdőben a homály, az éjszaka uralkodott, épp csak hogy egymás körvonalait látták. S a körülöttük lévő fákat vagy bozótokat is csak azért vették észre, mert még feketébbek voltak mindennél.

Jake mérgelődött magában: könnyű azt mondani, hogy ne lépjenek az avarra, hisz két barátjuknak macskamancsai puhán csapódtak a falevelekre, alig megzörgetve azokat. Neki és Arianának viszont nem volt macskamancsa, és még csak meg sem próbálhatták kikerülni a száraz leveleket, mert nekik, ellentétben a három társukon eluralkodott macskaképességeken, nincsen a sötétben is élesen villogó szemük.

Így elég nagy zajt csaptak az erdő néma csendjében. Agrippa mérgesen, de még mindig suttogva rájuk szólt:

– Nem lehetne halkabban jönnötök? Felveritek az egész erdőt!

– Nem tudunk. Mindenütt avar van. Ariana pedig fájós lábbal nemigen tud halkabban lépkedni! – szólt vissza halkan, de bosszúsan Jake, és közben a vállára támaszkodó húgára bökött.

Agrippa halkan sóhajtott, és bocsánatkérően intett egyet, majd a további percekben néma maradt. Szó nélkül rótták az erdőt vagy fél órán át. A csend nyomasztó és félelmetes volt. Jake-nek és Arianának hirtelen lelkesedése ugyan nem szivárgott el teljesen, de kicsit megrendült – átragadt rájuk az erdőből sugárzó hangulat. Agrippa már vagy egy negyed órája idegesen tekintgetett – ezt csak szemének villanásaiból sejtették, ami mindig valahol másfelől látszódott. Kisvártatva hátraszólt, tőle szokatlanul rettegően, ami igen meglepte mindannyiukat.

– Figyelnek, és követnek bennünket. Ne nézzetek fel a fákra! – szűrte a fogai között, hogy ne látszódjon a beszéde. – Megyünk tovább, és ne pánikoljatok be.

Jake, Ariana, Adelaida és Bajusz akaratlanul is, de a szemük sarkából felnézett a magasba, ahol villogó tekintetek sokasága fogadta őket. Ezután kicsit megszaporázták lépteiket. A szfinxek továbbra is követték őket. Mind az ötőjükön növekedett a feszültség. Semmi kétség Arianából és Jake-ből már minden jókedv elszivárgott, ám a kitartás végeleges nyomot ütött.

Szívük már háromszor gyorsabban vert az átlagosnál. Várták a támadást, szinte már kívánták azt. Sokkal jobb lett volna, mint ez a bizonytalanság. A szfinxek csoportja negyedórán át követte őket, majd hirtelen eltűntek a fákról. A négy gyereknek és az egyszem macskának fogalma sem volt róla, hová lehettek. Arra számítottak, hogy egy perc múlva ott lesznek előttük harcra készen. De nem így történt. Még öt perc után sem láttak semmit. Kezdte őket nyugtalanítani a dolog, de különös módon a remény egy szikrája is lobot vetett bennük. Az erdőség hirtelen egy fokkal világosabb lett, és tisztább – könnyebben behatárolható. Négyágú útelágazáshoz értek, ami tökéletesen mentes volt minden aljnövényzettől – megfelelően az egész erdőn eluralkodó sötétségen, azt az apró tényt leszámítva, hogy ide behatolt valahonnan egy kis fény.

– Most merre? – kérdezte Jake.

De mielőtt még a szfinxek válaszolhattak volna, Ariana szólalt meg, észrevéve egy halvány kis derengést, ami élesszemű barátai figyelmét elkerülte.

– Nézzétek! Ott egy tábla! – suttogta.

S valóban ott volt az elágazás közepén egy ósdi, idő koptatta fatábla, amibe valami különös véset volt – Ariana számára idegen nyelven. Ám a betűk hajlása, az írásjelek némileg hasonlítottak a térképükön szereplőkhöz – mégsem voltak olyan elegánsak és kifinomultak. Durva és vad írás volt, de valószínűleg a szfinxek egyedi nyelvén. Ariana Jake segítségével odabicegett, a többiek csendesen követék őket.

Agrippa nagyon halkan – annyira hogy Jake-nek és Arianának közelebb kellett hajolnia hozzá – elkezdte olvasni, az ő nyelvükre lefordítva.

– Térj be vándor, de jól vigyázz! Ha rosszul döntesz, könnyen halálra találsz! E négy út közül kettő csapdát sejtet. S ha nem vagy résen, a szív és az ész könnyen odaveszhet…

Csend. Kis ideig töprengő hallgatás.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte két szfinx barátjukra nézve Ariana teljesen zavartan. Nem sokat fogott fel belőle, csak azt, hogy már megint baj van.

– Hát igen. Mi szfinxek szeretünk rímet faragni, és találós kérdéseket feltenni – húzta el a száját Agrippa titokzatosan, s kicsit becsmérlően. – Ez azt jelenti, hogy négy út közül kettő helyes, mert a másik kettő csapdát rejt. De ebből az is kiderül, hogy csak akkor vesztjük életünket, ha nem vagyunk elég figyelmesek… De honnan tudhatnánk, hogy melyik biztonságos… honnan? – morfondírozta, de inkább úgy hangzott, mintha magában töprengene, csak hangosan kimondva gondolatait.

– Nézzétek! – sikkantott fel Adelaida, aki addig a táblát nézegette, és most annak hátulját szemlélte, majd tátott szájjal mutogatott valamire.

Szótlanul és kicsit morbid kíváncsisággal teljesítették kérését. Azon ugyanolyan karcos eleganciával voltak kanyarítva a betűk, mint annak elején. Ráadásul ezeket vörös csillogó anyaggal mázolták oda. Ami talán még nemrég készülhetett el, mert nagyon csillogott. Agrippa egy pillanatra hozzáért a piros festékhez, majd ahol ujjai megérintették, és vörösre festették a kezét – az orrához emelte.

– Ez vér… – suttogta elhalóan. Majd ő is a táblára meredt, ahogy húga, s az arcából kifutott az összes vér – Jake ezt még a koszos álca mögött, és a félhomályban is jól látta.

Ariana és Jake idegesen néztek össze. Gyomruk idegesen rándult egyet. Ez a nézés sosem jelentett semmi jót. Bajusz megelégelte a feszült várakozást.

– Olvassátok már el, a patkány vigye el! – morogta a rá oly jól jellemző hangvételben. – Mi nem ismerjük ezt a ,,becses” nyelvet – gúnyolódott.

Agrippa kicsit megköszörülte torkát, majd kinyitotta a száját, és újra becsukta. Szemlátomást nehezen tudta szólásra bírni magát, de valahogy csak sikerült neki. Olvasni kezdte a szöveget, furcsán erőtlen hangon.

– Menekülj, míg teheted, fuss, ha bírja lábad, s támadj, ha van hozzá merszed! De közben egy percre se feledd, az esélyed adott, de velünk szemben ez itt nem sok. A játék kezdetét vette, s neked nincs hatalmad felette.

Mielőtt még Jake és Ariana akár felfoghatta volna, mit is jelent mindez, mielőtt még az agyukba beleégtek volna a szavak, Bajusz rémülten felkiáltott, megfeledkezve arról, hogy csendben kellene lenniük.

– Ó, szent szardínia! – sápadt el. – Ezek játszani akarnak velünk?! És mi vagyunk az üldözött egér szerepében…!?

Jake és Ariana most értette meg. A felismerés cafatokra tépte eddig is elég gyenge idegszálaikat. Talán nagyobb veszélyben voltak, mint valaha. Ismeretlen terepen, ahol még két barátjuk sem járt soha. Baljós sötétség, a halál szaga, a friss vér. Valószínűleg most is figyelik minden mozdulatukat. Gyilkos lények, akiknek ez ösztönből fakad – lényük legmélyéről. Ez itt Rachess. Az itt élő szfinxek soha nem voltak jók, és most, hogy Gorniusznak is sikerült megbabonázni őket, elképzelni sem tudták, hogy milyen lényekké válhattak. A félelem fullánkja megragadt bennük – megmérgezte gondolataikat, szívüket, mindent.

Miközben megszületett a halálos felismerés, hirtelen egy nyílvessző csapódott a táblába, ahol egy perce még Adelaida állt. Lázas gondolataik megszakadtak, lélegzetük elakadt. Csak a nyílvessző rezgését hallották a fában. Pár pillanatra leblokkoltak, és megbabonázva bámulták a ,,surranó halált”. Majd amint el tudták szakítani tekintetüket a nyílvesszőtől, keresni kezdték honnan is érkezhetett. Nem kellett sokáig várni. A négy út végén szfinxek álltak. Rengetegen. Mindegyik felajzott nyilat tartott a kezében. Szemeik villogtak a félhomályban. Mind őket nézte és nem moccant. A négy jó barát vállt vállnak vetve állt a kereszteződés közepén, egy-egy útra pillantva. Légzésük ziháló lett, a rettegés elhatalmasodott rajtuk. Bajusz fújt és morgott, hátán felborzolta a szőrét, a két szfinx pedig idegesen csapkodott oroszlánfarkával. Jake és Ariana meg csak állt, némileg sokkos állapotban. Semmi kétség: soha ilyen veszélyben nem voltak még, mióta betették a lábukat a szigetre – még mikor Gorniusz üldözte őket, akkor sem.

– Négy út van – vakkantotta kétségbeesetten Agrippa, s már egyáltalán nem figyelt a hangjára. Már nem volt értelme – felfedezték őket. – Nincs idő azon gondolkozni melyik rejt csapdát. Ugyanakkor az erdő ezen részét a négy út négy részre szeli. Tehát ezekbe kell itt befutnunk. – mutatatott négy erdős szegletre. – Négyen négyfelé. Az utakon nincs esélyünk: tele van szfinxszekkel, és kettő még csapdával is, amit ők minden bizonnyal ismernek, és ki tudnak kerülni. Ez egyenlő lenne a biztos halállal. Ők itt előnyben vannak. Ismerik a sötétséget, az erdőt. Nekünk nincs meg ez az előnyünk. Repülni reménytelen. Ők is tudnak. Ismeretlen terepen vagy száz szfinx ellen semmi esélyünk. Szét kell válnunk.

Elhadart szavai nagyon lassan értek el Jake-hez és Arianához – pedig ez pillanatok alatt megtörtént, ám ők mégis súlyos óráknak érzékelték. Csak pár kulcsszót sikerült felfogniuk, ami mégis lényeges volt és egyben a teljes zűrzavar. Száz szfinx. Négy út. Reménytelen. Biztos halál. Futni. Semmi esély. Szét kell válni. Négy.

– De Ariana… – kezdte Jake amint úgy érezte gyomrának tartalma megmarad. De Agrippa a szavába vágott, s közben a mozdulatlan ellenségre meredt.

– Csak így van esélyünk. Bízz bennem. Nem lesz baja. Muszáj elterelnünk a figyelmüket! – majd a kislányhoz fordult: – Figyelj! Ha már nem bírod tovább a futást, mássz fel egy fára.

Jake dühösen meredt Agrippára. Ez már sok volt neki. Mégis hogy a fenébe gondolja, hogy Ariana el tud futni előlük?!

– Már hogy bírná? Alig tud járni!

– Értsd meg Jake! – mondta bátyja helyett Adelaida. – Ha egy felé mentek kétszer annyi szfinx lesz mögöttetek. Azok elől kétszer olyan nehéz elmenekülni. Ha pedig mindannyian együtt haladunk, semmi esélyünk! Bekerítenek, és legyilkolnak. Agrippa jó harcos. Ismerem. A testvére vagyok. Soha nem mondana semmi olyat, ha nem lenne biztos tökéletesen a tervébe. Bízz bennünk egy kicsit.

– Én bízok, nem arról van szó! De nem kell egyet értenem minden őrült tervvel!

– Jake! Visszajövünk értetek. Ígérem. Amint sikerül eltakarítani a mieinket, visszajövünk értetek. Ígérem. Nem kell sokáig kitartani. Adelaida és én is jó harcosok vagyunk. Ismerjük ennek a fortélyát. Ti is jól bántok a fegyverekkel. Kérlek, higgy nekem! – kérlelte.

– Jake, Jake, kérlek! – nézett bátyja izzó szemébe Ariana. Tudta, hogy Agrippának igaza van. Szomorú, és kétségbeejtő terv, de igaz. Ő hitt a négyszáz akárhány év tapasztalatban, ám tudta, hogy kétségtelenül veszélyes lesz. De ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy miért indultak el erre a szigetre. Azzal senkinek sem segítenének, ha agyonlövetnék magukat. – Gondolj arra, hogy miért vagyunk itt! – esedezte, s érezte, hogy egy kövér könnycsepp készül kitörni a szeméből.

– De ez… nem bi… Ariana! – dadogta Jake. Érezte, hogy legyőzik. Hárman érvelnek ellene. Bíznak Agrippában. Nem arról volt szó, hogy ő nem hitt neki. Egyszerűen csak féltette Arianát. Egy bizonyos gondolat, amit mindig szeretett elhessegetni a fejéből, most is megtalálta. Mi van ha a szüleik már nem is élnek? Semmi garancia nem volt rá – ez esetben egy hidegvérű gyilkos kegyelmében kellett bízniuk. De Ariana… legalább őt életben akarja tartani. És így… olyan védtelen lesz. Egyedül. Alig bír menni, nemhogy futni, meg fára mászni!

– Jake! – kiáltott rá Bajusz türelmetlenül. – Szerinted meddig fognak azok úgy állni? – fejével a négy út egyik végében álló szfinxekre bökött. – Ha azt mondják, hogy visszajönnek értünk, akkor úgy is lesz. Nehéz bevallanom, de elég megbízhatónak tűnnek – dörmögte, s az utolsó mondatot szinte elharapta.

Jake összeszorította a fogát – Ariana látta, hogy megadja magát – és kelletlenül bólintott, bár cseppet sem pártolta ezt az eszement tervet, s gyomra is úgy összeszűkült az idegtől, hogy már-már kételkedett benne, hogy csakugyan létezik ez a belső szerve.

– Rendben. De vigyázz magadra! – mormogta, s a szemébe nézett.

Ariana viszonozta pillantását, és az ő gyomra is ugyanúgy elszorult. Örült, hogy testvére beleegyezett, de nem igazán bízott saját képességeiben, és Jake-t is féltette. Csak bólintott egyet, s nem akart arra gondolni, hogy talán… De nem ilyenekre inkább nem gondol.

– Bajusz! Menj Agrippával! – sürgette a macskáját. Kicsit őt is zavarni kezdte, hogy mind a négy oldalról csak álltak a szfinxet, és az ő reakcióikat várták. Nem hitte, hogy másfél percnél többet tanácskoztak volna, de ez az idő is végeláthatatlanul hosszúnak tűnt most ebben a pokoli csöndben – amit csak az ő lázas sustorgásuk tört meg. S amint ezt kigondolta, úgy tűnt a rájuk leselkedő lények is felhagytak türelmeskedésükkel. Először csak lépésben haladtak, de most elkezdtek gyorsítani. Ariana szíve majd kiugrott a helyéről, Bajusz pedig felugrott Agrippa hátára.

– Görnyedve fussatok! De a lehető legsebesebben! És lőjetek, amikor csak tudtok! –hadarta Agrippa, majd Arianához fordult. – Ne aggódj! Visszajövünk értetek, csak egy kicsit tarts ki! – mondta jóságos és aggódó arccal, majd megacélozta vonásait és Jake-hez fordult. – Jake! Miénk a két jobb oldali fás rész! Adelaida! A másik kettő a tietek. Háromra! Egy… – a szfinxek már rohantak feléjük – kettő… – már húzták hátra a kezüket… Három!!!! – ordította Agrippa. Mindannyian belevetették magukat a négy bozótosba. Még a szemük sarkából látták, hogy ahol egy másodperce álltak, oda most vagy száz nyílvessző csapódik…

Jake eszeveszetten futott az aljnövényzetben… Itt az erdő olyan sűrűnek és sötétnek bizonyult, mint korábban az erdő többi részében. Az orra hegyéig sem látott el. Időnként hátranézett s vagy húsz, huszonöt szempárt látott közeledni… Majd megette a fene, hogy belement ebbe az őrült tervbe. Nem sok kiutat látott ebből az egészből. Az izgatta leginkább, hogy mi van húgával. Sokkal jobban féltette, és aggódott érte, mint a két szfinx miatt. Beteg lábbal, ráadásul sosem volt jó futó. De muszáj volt reménykednie a lehetetlenben! Hogy mindannyian megússzák ezt élve.

Hát persze, hogy élnek! Majd megkeresi őket, ha lerázta ezt a bandát, amit még fogalma sem volt, hogy miként tesz. Egyenlőre a csúzlizást tartotta jó ötletnek. Futás közben vaktában lövöldözött hátrafelé, a villogó szempárokra próbált célozni. Hallotta, hogy néhány szfinx feljajdul, és tompa puffanással eldől. De sajnos még mindig sokan voltak. Oldala egyre jobban szúrt a kimerítő hajszától. Sokszor megbotlott, és elterült a szúrós növények közt. Bőre szinte mindenütt kihasadt ahol nem védte ruha. Egy alattomos gyökér, vagy egyszerűen a saját lába – a végén már abba is képes volt elbotlani. Ráadásul a szfinxek viszonozták a lövöldözését. Csakhogy ők nyilakkal dolgoztak. Őszintén elkezdett hinni a csodákban, hogy eddig még egy sem találta el. Pedig nem nagyon volt lehetősége kerülgetni őket.

Még kétségbeesettebb rohanásba kezdett, és össze-vissza a fák között futott. Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Horpasza minden egyes lépéssel jobban sajgott, a szfinxek és közte egyre csökkent a távolság, az erdő pedig még jobban sötétedett. Zihálva szedte a levegőt, tüdejének minden egyes oxigénlöket olyan volt, mintha tüzes vasat szorítanának rá. A fákat még épp érzékelte, mert azok feketébbek voltak a környezetüknél, és így feltűnt neki, hogy azok is ritkulni kezdenek. Hálát adott az égnek, hogy érzékei nem mondtak teljesen csődöt, és így még időben meghallhatott valamit. Valamit, ami leginkább a vízcsobogásra emlékeztetett. Automatikusan lassított léptein. Meglátta a csillagos eget. A csobogás valahonnan a mélyből jött. Úgy tűnt egy szakadék párkányára ért. Megtorpant… Most merre?! Óvatosan arrébb botorkált – lábaival tapogatva, meddig mehet még – ki egyenesen a peremre, miközben halotta, hogy a csörtetés már csak pár méterre van. Valószínűleg vízbe torkollott a szakadék, de mélysége ismeretlen volt előtte. Mögötte viszont egy csapat harci szfinx. Döntenie kellett… Biztos vagy bizonytalan halál? Úgy érezte az egész élete egy szörnyeteggé változott ezen a szigeten. S ez a bizonyos fenevad mindenütt megtalálta, üldözte, megsebezte, bekebelezte. Ez a szörnyeteg kegyetlen volt. Lehetetlen volt elmenekülni előle – mindig utolérte. A másodperc töredékében, mikor elhatározásra jutott hallotta a húrok pendülését, a zúgó nyílvesszők hadát a sötétben… Belevetette magát a szörnyeteg gyomrába.

Ariana futott, futott, ahogy a lába bírta… De épp ez az! Már alig bírta. Az oldala is szúrt, sajgott a lába… Látta, hogy nyílvesszők suhannak el, alig fél centire tőle… S érezte, hogy néhány a hátizsákjába fúródik – közben pedig hálát adott az égnek, hogy magán hagyta. Agya lázasan zakatolt, szíve a bordáit verdeste elképesztő ütemben, – mintha staccatókat diktált volna testének, s mintha tudta volna, hogy nem győzhet. Ariana sejtette, hogy csak pár méteres előnyének köszönhetően dobog még most is a szíve. Tudta, hogy ha megpróbálna visszalőni, csak csökkentené azzal túlélési esélyeit, mivel így se futott olyan sebesen… Fára nem tudott volna mászni… Vastag törzsű fák voltak csak a közelében, amiken nem lévén semmi kapaszkodó.

Csörtetett a bozótban rettentő zajjal. Ha a szfinxek nem látnák, még akkor is tudnák, merre kell haladniuk. Elbotlott valamiben, arca a földet súrolta – fájós lábára zuhant. Egy pár pillanatig csak így feküdt a földön, élvezve a talaj hűsét felhevült és sajgó porcikáin. De összeszorította a fogát, nem adhatja fel most – felállt. Lába még jobban sajgott. Újra rohanni kezdett, fél lábát szinte húzta maga után és üvöltött fájdalmában, féktelen dühében. Nem látott semmit, nemcsak a sötét miatt, hanem a szeme előtt lévő könnyfüggöny miatt sem. Düh, csalódás, és fájdalom könnyei voltak ezek. Egyedüli reménye az volt, hogy Agrippa vagy Adelaida érte jön.

Még egy nyílzáporeső suhant el mellette, s ő újra megbotlott valamiben és felordított. Hirtelen ötlettől vezérelve kivett egy nyilat táskájából. Tudta mit fog tenni. Őrült, utolsó ötlet volt. Ellenfelei agyatlanságára alapozta az egészet, legalább is nagyon bízott abban. Az ordítást legalább nem kellett szimulálnia, bár zihálásának csillapítása már nehezebb volt. Elvégre egy hulla nem zihál! Közben görcsösen gyomorszájához szorította a nyílvesszőt – amit az imént kivett a táskájából – és úgy tett mintha halott lenne. Visszafojtotta lélegzetét, de szíve szapora verdesésével nem nagyon tudott mit kezdeni. Így csak reménykedett benne, hogy nem fogja senki ellenőrizni. Lehunyta szemeit, mikor hallotta a szfinxek közeledtét. Úgy várta tetszhalottan, hogy mi lesz a sorsa. Vajon kardot döfnek-e majd belé, vagy agyongázolják? Netán megússza pár rugdosással? Érezte, hogy rengeteg tekintet szegeződik rá. Mindjárt eljön értem – gondolta. – Mindjárt jön a nagy fehér fény, ami a mennybe visz… A szíve is elszorult. Jake-re gondolt majd a szüleire. Soha többet nem fogja látni őket…

Adelaida és Agrippa barátaiknál jobban járt. Eleinte külön utakon menekültek mindketten szélsebesen, és könnyedén futottak erős lábaikkal. Macskamancsaik meg sem érezték az ágas-bogas gazt. Amelyik pedig túl nagynak bizonyult, azt könnyedén átugrották. Minden mozdulatuk, minden levegővételük ösztönösnek hatott, természetesnek tűnt. Nem kellett erőlködniük. Bajusz ott lapult Agrippa hátán. Füleit is lehúzta: ő nem szándékozott segíteni a menekülésben. Kavargó gyomra ezt nem is nagyon tette volna lehetővé.

Agrippát és Adelaidát is körülbelül húsz-huszonöt szfinx üldözte. Szaporán lőtték ki támadóikra a nyilakat, és parittyákat. Azt se figyelték, hogy hol találják el őket. Ezekért nem kár, gondolták… Gorniusz nélkül is velejükig romlottak voltak. Épp mindketten hátra szegett fejjel céloztak. Nem nézték, merre rohannak… Aztán… Puff! Összeütköztek. Hirtelen azt se tudták, hogy ki kicsoda?, egy másodpercig nem láttak semmit, teljes volt a káosz, mindketten azt hitték, hogy csapdába estek. De aztán felismerték egymást. A megkönnyebbülés szikrája fénylett fel szemeikben, majd szó nélkül feltápászkodtak, és rohantak tovább – most már kétszeres túlerővel szemben, mivel a szfinxcsapatok most együttes erővel üldözték őket… Üldözőik száma pedig még tovább fokozódott, mikor szemből kivágódott eléjük még egy töretlen csoport. Ez pedig nem sok jóval kecsegtetett. Csapdába kerültek, és a felszabadult harmadik horda pedig azt is jelenthette, hogy valaki elesett, vagy elfogták… Megtorpantak. Most merre? Így együtt, még nagyobb veszély fenyegette őket, mint külön-külön. Nem láttak kiutat, a többi szfinx rohanvást közeledett feléjük, közben néha eleresztettek pár nyílvesszőt is.

– Háromra felszállunk… Nem érdekel Gorniusz! – adta ki a parancsot Agrippa. – Egy… Kettő…És három!!!!!! – ordította. Még épp idejében mert a szfinxek már csak két méterre voltak tőlük, akik fél pillanattal később hangos puffanással összeütköztek… Agrippa és Adelaida akkor már másfél méter magasan járt, de így is jól látták, hogy a szemből jövő szfinxek közül a leghátsó, akit nem ért az ütközés, vonszol valamit – vagy valakit. Adelaida felsikkantott döbbentében. Ugyanis az a lelketlen szörnyeteg egy ernyedt, meglőtt testet vonszolt kötélre kötve, azzal sem törődve, hogy áldozata lépten – nyomon beveri a fejét a fák gyökereibe és a kövekbe. Adelaida felismerte azt a kis testet egy hajtincsről. Valószínűleg arról a hajtincsről, ami véletlen megúszta a sározást…